Low Factor: Leçons Du Tonnerre: Comment Créer Un Orage

Kiadó: Low Factor

Megjelenés: 2016. június 16.

 

Le lehetne egyszerűsíteni azzal, hogy olyan, mint Geneva Jacuzzi, csak több cure-os gitártémával, de ez a Low Factor teljes félreértelmezése lenne.

A Low Factor mögött egy Rubin Seroquel nevű fiatal lány áll, Montréalban él és alkot, én is ott találkoztam vele véletlenül, nem tudtam, hogy zenét csinál: egy bárban üldögélt sörrel a kezében a sarokban, fekete kazal fejéből nem nagyon látszott ki a helyes arca, valami buggyos-gruftis, mégis ellentmondásosan lezser és stílusos fekete cuccot hordott, a derűs magány és az elvarázsoltság sugárzott belőle, bólogatott ott kedvesen egyedül a zenére, aztán mosolygósan-érdeklődően beszélgetett, amikor arra került a sor, a kazal mögül ott csillogott kifele a tekintete. Na persze, lehet erre mondani, hogy ki nem szarja le, a lényeg ebben a történetben viszont épp az, hogy ebből a Rubin nevű lányból sugárzott valami abban a sarokban: egyszerre volt ott kívülálló, elvarázsolt, valaki akár komikusnak is láthatta volna – másrészt volt benne valami fantasztikusan laza önbizalom, egy olyan kívülállóé, aki pontosan tudja, hol van.

És pont ugyanezt éreztem két héttel később, amikor meghallgattam az épp megjelenő lemezét, mellesleg az egyik legjobb és legeredetibb poplemezt, amivel idén találkoztam.

Persze az, hogy mi eredeti, korántsem formai dolgoktól függ, hanem az intuícióval áll kapcsolatban. Nagyon könnyen le lehetne egyszerűsíteni a Low Factor második lemezét arra, hogy olyan, mint Geneva Jacuzzi, csak több cure-os gitártémával. De ez a Leçons Du Tonnerre: Comment Créer Un Orage című anyag teljes félreértelmezése is lenne.

Épp az teszi különlegessé ezt a tízszámos lemezt, hogy a kétezres évek közepének (főleg észak-amerikai) kreatív robbanását követően az elmúlt években folyamatosan duzzadó, ellaposodó és homogenizálódó szintiwave-be ismét visszahoz valami megfoghatatlanul bizarr és kiszámíthatatlan ízt. Nem bonyolult: minimalista dobgépek és wave-es bassline-okra szintizik rá Seroquel, sequencert se mindig használ, sokszor szét is csúsznak kicsit a sávok, ami ad egy plusz eszelős csavart az egésznek, minderre pedig valami elképesztő manóhangon énekel, illetve gitározik rá. Mielőtt azonban az ember nagyon el tudna mélyedni ezekben a formai elemekben (ha tetszik, gegekben), rohadtul szellemes és lezser témákká, kurvajó dalokká és egy másik világ klubslágereivé állnak össze, amikből süt, hogy minden szavuk igaz.

A szedett-vetett külső egy trükk: ez egy kiforrott anyag, amely végig izgalmas egyensúlyt teremt a DIY-gyakorlat, az intuíció és a tudatos döntések-választások között. A lemez címe, azt hiszem, valami olyasmit jelent, hogy “a mennydörgés szabályai: hogyan csináljunk vihart”.

Hozzászólás