Kiadó: Apollo Records

Megjelenés: 2017. április 28.

amikor életem első, egyébként vangelis (!) kazettáját megvettem, biztos nem hittem volna hogy egyszer még egy olyan lemezért fogok majdhogynem rajongani, amiben igazából nagyon nincs más, csak dob. nade milyen dobok!

érdemes meghallgatni rögtön a beetető számot, a harpert:

már itt eldől, hogy van e miről beszélni, ha valakinek bejön ez az óvatosan ravaszkodó, iszonyú okos ritmusképek és a pont a ‘down’ határán tartott tempó, némi kémfilm hatású alappal, és kifinomult minimalizmussal, az úgyis zabálni fogja, akinek meg nem, annak egyébként ajánlom a vangelis kazettámat. külön számot nem is lehet kiemelni az epről, annyira egységes trip az egész, sötét, jazzes borongás, semmiből jövő, semmibe tartó témákkal, nekem leginkább deru legjobb pillanatai ugranak be róla. kritikával se nagyon lehet illetni az ilyet, a visszafogottsága úgyis riasztó lesz az erre nem fogékonyaknak, pedig ha figyelmesen hallgatod, több ötlet van benne, mint az utóbbi két bonobó lemezben összesen, mégse fog tized annyi emberhez eljutni az holt ziher.

külön elképesztő, hogy a leginkább egy jarmusch film szereplőjére hasonlító haramia, aki mindezt elkövette, egyébként kishazánk szülötte; ‘eredeti’ nevén laurine frost (twin peaks?), rengeteg érdekesebbnél érdekesebb felvétel gyártója, alapból főleg technósabb hangulatban, van egy szakasztónyi kiadója (pl not so secret diary, all in records), magamura (!) néven, most albummal debütáló, fület próbáló zaj-ambient izét csinálnak eril fjordal (még mindig árpád fiairól beszélünk héló!), coldfish alteregóval, immár négy éve letett az asztalra egy jéghideg alapvetést, megjárta a boiler roomot, stb, és mindezt úgy, hogy közben nem folyik a csapból, nem lehet minden héten megtalálni őt a fővárosban, ahogy a csillag jár az égen, pontosan és szépen viszi hírét hazánknak.