Megjelenés: 2016. augusztus 19.

Kiadó: Sacred Bones Records

Anika első lemeze az egyik kedvenc megjelenésem volt 2010-ben. Hat év után jött a folytatás.

Szokás egy mondatban mindig elmondani, hogy Annika Henderson egy Berlinben élő, brit születésű politikai újságíró, aki zenével és promoterkedéssel is foglalkozott, aztán találkozott Geoff Barrow-val (Portishead, Beak>), és a közös munkájuknak az eredménye lett hat éve a nagyszerű lemez, amely Anika néven jött ki. A lemez nyolc dala többnyire a hatvanas és hetvenes évek avantgárd popjából és folkjából merítő, obskúrus vagy kevésbé obskúrus feldolgozás volt, pár saját szerzemény volt csak az anyagon. A különlegessége Anika enerváltnak és
cinikusnak ható, ám kényelmetlenül lebegő és néhol húsig hatoló faragatlanságával komoly tétet hordozó hangján túl az egyedülálló hangszerelés és hangzás volt: a dub alaphangja és tempója keveredett benne a no wave nihiljével és nyerseségével, illetve a női gótikus folk tónusaival. Nagyon szeretem azt a lemezt, a mai napig hallgatom. Jött ki még egy ep 2-3 új számmal és remixekkel pár évvel később, de a valódi folytatásra hat évet kellett várni. Ezen már nincs az első lemez hangzását meghatározó Geoff Barrow, és Anika is nevet váltott: az Exploded View már egy együttest jelöl, ez nagyon fontos.

Anika turnézás közben ugyanis összeállt Mexikóban három helyi zenésszel, az ő nevük: Martin Thulin, Hugo Quezada, Amon Melgarejo. Ők eleinte a kísérőzenészei voltak, de aztán elkezdtek közösen improvizálni, ebből született egy csomó új dal, amelyet – ennek az improvizációs folyamatnak az intuitív mivoltát és nyers jellegét mintegy megőrizve – élőben vettek fel egy nyolcsávos magnóra. Ez az Exploded View című lemez, a Sacred Bones adta ki múlt héten, illetve egy kislemez (és egy nagyszerű b-oldal) vezette fel nyár elején.

Lényegre.

Műfajilag, ha muszáj, akkor mondjuk, hogy a dub kissé háttérbe szorult, és a késői kraut bizarr műfaji keveredései juthatnak az eszünkbe, de van, hogy akár a Delta 5 is (Disco Glove). Több a réteg, ami a lüktetést sűrűbbé, karcosabbá, zajosan rajzóvá teszi. A nyitó Lost Illusions meg-megbicsakló motorikus tempója, folyamatosan kereplő kattogása, komótos basszusmenete és szaxofonóbégatása egészen lenyűgöző:
és csak erre jön aztán Anika fentebb jellemzett énekhangja, amelyet nem véletlenül szokás Nicóhoz és a posztpunkhoz egyszerre kötni, illetve a Broadcasthez is hasonlítani.

A lemez feltűnőbb dalait – mint amilyen a ráérős diszkóütemre csilingelő Orlando, a feszesen sulykoló No More Parties In The Attic, illetve a korábban említett Disco Glove vagy Lost Illusions – a minden korábbinál balladisztikusabb vagy éppen csak kiforratlanabb dalok tagolják, ez egyrészt adódik a lemez improvizatív jellegéből, másrészt, végeredményben, ha 2-3 számmal kevesebb került volna a lemezre, akkor erősebbnek hatna. De így is szép és különleges anyag.