Emptyset: Borders

Kiadó: Thrill Jockey

Megjelenés: 2017. január 26.

Azt nem mondhatnám, hogy az Emptysetet kifejezetten szerettem volna bármikor is, de többször láttam élőben, és volt olyan, hogy lenyűgözött. Máskor meg volt, hogy kibaszottul idegesített. De utóbbi esetben sem volt kétséges, hogy amit csinálnak, az “komoly és átgondolt”, abban a tekintetben, hogy James Ginzburg és John Purgas duója a techno környékéről indult ugyan 10 éve, de a gyökereik kezdettől fogva az ún. kísérleti-innovatív elektronikával és a konceptuális hangművészettel alkottak munkásságukban viszonyítási háromszöget. És ez az idő előrehaladtával egyre inkább utóbbi két kategória felé tolódott. Elsősorban élőben, ennek következményeként pedig lemezen is.

Lemezeik – részben ebből adódóan – jellemzően olyanok voltak számomra, amiket az agyammal felfogtam és még tetszhettek is, de szinte sose érték el azt az érzelmi ingerküszöböt, hogy másodszor is meghallgassam őket. Valószínűleg ez nem független a konceptuális művészet természetétől sem: ahogy egy intallációt sem nézel, hallgatsz, élsz át
feltétlenül többször, mert elsősorban nem “úgy működik”, az Emptyset lemezein is sokszor a koncepció által behatárolt “egyszeriség” érződik, a “kísérlet”, vagy egy élő kísérlet kontextusból archiválási szándékkal való kiragadottsága. Ez amúgy lehet jó is.

Épp ezért meglepő az új lemez. Mármint nem önmagában az, hogy a duó saját építésű pengetős és ütős hangszereit torzítja és modulálja analóg elektronikus berendezésekkel (hisz tulajdonképpen egy “sound art” nevű dologgal foglalkoznak ugye), és még csak nem is azért (bár ez már inkább jelzésértékű), mert a Thrill Jockey adta mindezt ki. Hanem, mert háromszor végighallgattam a Borderst, és minden alkalommal eggyel jobban tetszett. Sőt, harmadszor kettővel.

Azt nehéz lemérni, hogy valóban érzelmesebb-e ez a lemez a duótól megszokott anyagoknál, ezért fogalmazzunk inkább úgy, hogy a természetéből inkább adódik, hogy érzelmeket vetítsünk belé. Egyrészt, igen, a ritmikus-reszelős-plasztikus hangzás sokban köthető a Pan Sonic által megteremtett stílus- és hanghagyományhoz, másrészt minimalizmusa ellenére sokkal organikusabb és élőbb annál, hogy annak lenyomataként hasson, patternekben mérjük.

Autentikus anyag, sőt ha textúráit, húrrezonanciáit és elektroakusztikus dinamikáit vesszük, akkor a Borders tulajdonképpen egy egészen zsigeri noiserock-lemezként is felfogható. Ráadásul teljesen élőben vették fel, ami nagyban hozzájárul ahhoz is, hogy egyszerisége
átélhetővé teszi, azaz átlépi a konceptuális művészet korlátait, ugyanakkor sikerül olyan kompozíciókba rendezni mindezt, hogy az egy kiemelkedő, újból és újból átélhető lemezt is eredményezzen. Hát nem az Emptysettől vártam, hogy az experimentális zene stadionhimnuszait teremti meg. És azt se, hogy ennyire rajongani tudjak valaha egy lemezanyagukért. Alig várom, hogy újra lássam őket élőben.

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..