A Hyperreality egy négynapos elektronikus zenei fesztivál Bécsben. Idén először. A helyszín egy vár volt, nem messze a bécsi főtemetőtől, kicsit kiesik, de nagyon finom a bodza illat. A rendező a százéves (tényleg, majdnem) Wiener Festwochen, úgyhogy nem sikerülhetett túl “hippire” a dolog, viszont volt miből sikerülnie.

Három terem volt, a fönti kék (STAAL), a lenti zöld (BALLSAAL) és a piros (WESTSAAL). Mindenhol az osztrák Lambda Labs hangja, a zöld teremben az alábbi valamire emlékeztető modelljével. Jól szól a lambda, meg kell adni.

Pénteken alig voltak. Szombaton annál inkább. Lehet hogy csak ilyen a helyi virtus vagy valami nagyszabású verbuváló akció sikerült nagyon jól (hivatalosan minden jegy elkelt szombatra). Az is igaz, hogy a szombat sokkal populárisabbra sikerült.

A zöld teremben, talán kicsit leegyszerűsítve, egy feminista hiphop szeánsz folyt. A produkció úgy hatott, megint leegyszerűsítve, mintha standard beatekre rendeztek volna (egy gender-politikai) slam poetryt. Ami egy jó ügy, de jó lett volna még mást is hallgatni ezen a bitang hangrendszeren. A péntek diverzebb és talán zeneileg és látványilag progresszívabb volt – játszott például az Amnesia Scanner és Vincent de Belleval épített kimért stroboszkóp installációt.

A kék terem (az “istálló”) szuper volt. Itt volt például Rezzett (pénteken, amikor sajnos a hang nem volt olyan szuper – Rezzettnél sosem az, de most másnál sem :)), fellépett a japán noise legend Merzbow, Keiji Hainoval és (a német nyelvű brossúra által Berserker dobosként attributált) Pándi Balázzsal, és a londoni leftfield beat-maker Beatrice Dillon is.

A piros termet megkapta az ún. modern klub zene. A csütörtöki sztár például az az Endgame volt (Bala Club), aki Budapesten nem is olyan rég csak úgy az ölünkbe hullott, de sokak ingerküszöbét mégsem érte el. A fő fellépőket itt is próbálták a Hyperdub kiadó nevével promótálni, amely nevet a kiadó más fajta zenékkel alapozott meg, de ami mostanra valóban a vicces future vagy post-internet tagekkel is aposztrofált új zenék egyik bázisa lett. De a Hyperreality azért a kis kiadókról szólt. Például Chino Amobijéről, a NON-ról. Chino jó arc, mutatott ezt-azt, például azt, hogy milyen az, ha sose tudod mi jön.

Összességében jó muri volt a Hyperreality, még akkor is, ha kicsit mintha erőből hozták volna létre. Extra helyszín, mókás megoldások – helyenként mókásan naív, extravagáns de szerénynek álcázott fény-technika, homogén “alter” közönség, egy nem olyan alter program, barátságos szervező brigád, akik itt-ott inkább varázsoltak egy Forma 1-es mintsem zene-hedonista fesztivál hangulatot, az állandó (a fesztiválon belüli) karszalag és hátizsák checkekkel, és ahogy azonnal (max. 2-3 slukk) lecsaptak a bent dohányzókra. De mindezt meg lehet érteni, a lényeg az, hogy ilyen kaliberű zene-projektek épülnek not so far away.

Köszönjük a fesztivál támogatását. A fenti beszámoló a május 26-i és 27-i napokon való részvétel alapján történt.