De hát mit tudok én? Zene és politika

Rónai András írása. 

De hát mit tudok én? Mainstream pop

Nagyon tanulságos – pontosan szólva zeneileg rettenetes, azonban pont a „lehető legszélesebb közönségre lövünk” hozzáállás miatt nagyon tanulságos – Ed Sheeran új, mindenféle Spotify-rekordokat stb. stb. megdöntő ÷ (Divide) lemeze. Ezen van egy szám, a What Do I Know, aminek ez a refrénje: „Love can change the world in a moment / But what do I know?”

Több tanulsága is van ennek a két sornak: 1. A politika (valami tág és kellőképpen homályos értelemben) foglalkoztatja az embereket, annyira, hogy ezt az ipari optimalizálás sem hagyhatja figyelmen kívül. (Amit tényleg érdemes megnézni, az Stephen Colbert monológja a 2016-os választási műsora végén, ahol többek között arról is beszél, hogy mennyivel fontosabb – és egyben mérgezőbb – lett a politika, mint pl. az ő gyerekkorában volt.) 2. Ha van valami lepárolt, kellőképpen semmilyen, de még valamit jelenteni látszó közös magja a lehető legtöbb ember által osztott politikai közérzületnek, az a „változás” (meg a szeretet, de azt már tényleg hagyjuk). Legyen az a fránya korrupt elit elzavarása, vagy az elit (ill. a status quo-val ha nem is elégedett, de azt még a lehetséges alternatíváknál jobbnak látó rétegek) vágya, hogy megszabaduljanak a „fránya korrupt” képtől. 3. Biztos, ami biztos, még ezt a nagyon keveset sem szabad határozottan kijelenteni, nem árt gyorsan hozzátenni, hogy „de hát mit tudok én?” A politika fontos, viszont bármit mondani már a target audience egy részének elidegenítését jelentené.

Általában és a zeneipari folyamatokkal összefüggésben nézve azt mondhatjuk, hogy a stream rohamos terjedése megváltoztatta azt, hogyan lehet nagy sikert elérni. Amikor a CD volt az úr, akkor arra kellett rávenni minél nagyobb tömeget, hogy megvegye azt a CD-t, ami most a legforróbb / amin van az a szám, és onnantól kezdve anyagilag mindegy volt, hogy egyszer vagy ezerszer hallgatják meg. (Nyilván ez leegyszerűsítés, hiszen az sem árt, ha a következő lemezt is megveszik.) Az egyszeri nagy bevétel helyett a stream esetén a bevételmaximalizálás stratégiája az, hogy a sokszori, ismétlődő hallgatást kell elérni. (Ami amúgy a nagy katalógussal, értsd: sok-sok biztos klasszikussal bíró majoröknek jó; mint ahogy az is, hogy a bevétel hosszabb idő alatt jön össze, a cash flow-problémát áthidaló nagyoknak kedvez.) Plusz ugye a közösségi média, közvetlen kommunikáció stb.: ezek is ugyanebbe az irányba mutatnak: fogd meg és ne ereszd a rajongóidat.

Ez azt jelenti, hogy nem csak a „lőjünk a lehető legszélesebb tömegre” stratégia jó, hanem az is, hogy a (nyilván: már meglévő, tehát valahogy megszerzett) elkötelezett rajongóknak adunk olyasmit, amiről úgy érzik, hogy azt újra meg újra meg újra meg kell hallgatniuk. Nagyon jó példa erre Beyoncé, aki a Black Lives Matter mozgalom mellé állt, és a Formation klipjében ott még van az a süllyedő rendőrautó is – ami innen nézve azért nem egy brutálisan radikális húzás, azonban nyilván tudniuk kellett, hogy az (amerikai) jobboldalon ki fogja verni a biztosítékot. Úgy képzelem, hogy a CD-korszakban az ilyesmitől nagyon eltanácsolta volna a kiadó még a legnagyobb sztárját is, most azonban simán belefér, sőt, valószínűleg ez (meg még sok minden más is, zenei szempontból: a művészileg egységes, izgalmas albumok, a slágerek + resztli helyett) is hozzájárult ahhoz, hogy a Beyhive sokkal elkötelezettebb, mint bármikor volt – és a Lemonade 2016 legkelendőbb albuma tudott lenni.

Vagy ott van Kendrick Lamar, aki most egy dupla platinás, még az untitled unmastered lemezzel is a Billboard albumlista 1. helyére került előadó, akit Taylor Swift meg a Maroon 5 hív meg featuringre, míg korábban valószínűleg inkább a „kultstátusz” járt volna ki neki. Valahogy őt nem szokás emlegetni, amikor a mainstream pop politizálását / politikátlanságát elemzik, pedig kereskedelmi értelemben nyilván mainstream (és mi más értelem van még?), és ugye alaposan politikus.

Az is igaz, hogy ezt a lehetőséget (értsd: a legtágabb közönség helyett az elkötelezettek) egyelőre inkább használják ki a nagyon sajátos hangzásvilágú előadók (vö. Future vagy Young Thug felemelkedését a csúcsokig), mintsem azok, akik valami határozott politikai mondanivalóval kötik magukhoz a rajongótábort.

A fehér férfiak!

Zene és politika kapcsolatában a mainstreamen kívül (ha nem is feltétlenül az undergroundban, jelentsen az bármit) a legfontosabb újdonság egyszerre van jelen abban, ahogyan a zenéről gondolkodnak és írnak (az angolszász lapokban), illetve jóval kisebb mértékben magában a zenében is. A „kulturális baloldal” letagadhatatlan térhódítása elsősorban abban a kritikai munkában látszik, hogy egyre több mindenről derül ki, hogy ugyan ártatlan esztétikai jelenségnek vagy értékítéletnek tűnik – „azért mégiscsak az az igazi, amikor egy előadó maga írja a dalait” –, ám valójában rejtett rasszizmus / szexizmus működik benne – nem feltétlenül tudatos és szándékos, gyakran inkább strukturális. A fenti példát folytatva: a singer-songwriterek felértékelése mögött ott lapul(hat) a hagyományosan másként működő fekete zenék vagy a meleg kisebbséghez kötődő műfajok tudatos vagy tudatlan leértékelése – akár kezdetben egészen nyíltan (vö. diszkóellenesség), aztán később kritikátlanul, netán jó szándékkal (vagy legalábbis explicit rossz szándék nélkül) átvéve.

Ez minden bizonnyal az egyik legfontosabb irányzat volt abban, ahogyan és amit a zenéről írtak (mennyiségileg is hatalmas); nagyon sokszor jogos volt, és sok érdekes újrafelfedezéshez vagy átértékeléséhez vezetett. Persze voltak kaptafára készült, kiszámítható, netán teljesen igaztalan és idióta cikkek (ún. „túlkapások”). Az, hogy mostanában inkább ezeken szeretünk háborogni, pont azt mutatja, hogy a kritikai munka, amit ez az irányzat elvégzett, a maga egészében azért sikerrel járt, és számos belátása már beépült abba, ahogy a legtöbben gondolkodunk, és közhellyé lett. Épp ezért érdemes néha emlékeztetnünk magunkat arra, hogy ez egy nagy, szép és többé-kevésbé eredményes kritikai mozgalom volt, és nem a „túlkapások” alapján megítélnünk az egészet. (Abba meg ne menjünk bele, hogy akkor a szegény elnyomott amerikai munkásosztály azért szavazott-e Trumpra, mert a Pitchforkon megjelent The Unbearable Whiteness of Indie című írás mennyi ostobaságot tartalmazott.)

Magában a zenében azért jóval kevesebb példát találunk erre, nyilvánvalóan, hiszen nem egy könnyen megzenésíthető, dalszövegesíthető gondolati irányról van szó. Ugyanakkor elég híres példa erre és szép sikert is elért DJ Sprinkles (Terre Thaemlitz) Midtown 120 Blues című albuma, ami a house és a gender kérdését boncolgatta. Újabban pedig Chino Anobi Airport Music For Black Folk című lemeze, ami arra mutatott rá, hogy a „reptéri ambient” híres Brian Eno-i felvetése mögött rejtetten ott van az, hogy a fehér középosztálybeliek számára mit jelent a repülőtér mint tér – és mennyire mást jelent egy gyanúval kezelt, pl. fekete kisebbségi számára. (Lásd erről Sidó Zoltán cikkét.)

Ebből következhet(ne), hogy bizonyos lenézett, elnyomott stb. (kisebbségekhez tartozó) műfajok beemelése a zenébe politikai jelentéssel is bírhatna. Ugyanakkor az egyik végponton mondjuk a diszkó ma már („rendes” körökben) annyira levetette egykori stigmatizáltságát, hogy ahhoz nyúlni nem jelent semmit (mármint kiállást, ilyesmit); a másik végponton pedig egy kisebbségi zene eszközrendszeréhez (mondjuk a ballroomhoz) nyúló többségi (vagy legalábbis az elnyomottsági ranglétrán magasabb fokon álló) zenész azonnal kivívja maga ellen azok haragját, akik kisajátítást emlegetnek. Ez megint egy nehéz kérdés, mert könnyű ebben liberális hisztit látni, ugyanakkor jól ismeri a zenetörténet azokat az eseteket, amikor tényleg a privilegizált helyzetben lévők fölözték le a hasznot, lásd rock and roll.

Ami viszonylag új fejlemény, az a teljesen organikus keveredések egyre nagyobb száma, mármint amikor legalább az egyik összetevő nem bevett nyugati könnyűzene; ámde pont hogy nem egy explicit (netán, hm, szép, ámde nem túl bonyolult) politikai-erkölcsi szándék nyilvánul meg bennük, miszerint „nézzétek, együtt muzsikál az ilyen meg az olyan zenész!”, hanem egyszerűen az a valóság van mögöttük, hogy egyszerűen olyan a világ (bizonyos helyeken), hogy különböző helyekről származó emberek egy helyen élnek, tehát együtt zenélnek. Ezért nem azt mondják, hogy „nézzétek, lehetünk barátok, pedig egyikünk arab, a másik meg angol”, hanem mondanak valamit, és ez azért lehetséges, mert barátok, (nem pedig, hanem és) egyikük arab, másik angol stb., de ezt akár ki sem kell mondani. Ez jóval hatásosabb, és zeneileg is gyakran nagyon izgalmas dolgok jönnek ki belőle. (Lásd a beszélgetésemet Simon Reynoldsszal.)

Pláza és eufória

Másfelől viszont a kritika szólhat a fogyasztói kapitalizmusnak vagy bármi más társadalmi jelenségnek. Kézenfekvő példa a vaporwave, ami – legalábbis meghatározó „elméleti” leírása szerint – a fogyasztói társadalom jellegzetes tereinek és hangjainak ürességét jeleníti meg („tükrözi”). Jó kérdés, hogy magában a zenében mennyi a politikai-kritikai potenciál, és hogy valóban mire elég a puszta kritika üres gesztusa – mint azt Communicating Music Scenes konferencián Andrew Whelan mondta, a vaporwave pont ennyi, és semmi több. Nyilván ezért is lehetséges az, hogy a kritika elvihető a szélsőjobb irányába is (bár az alt-right – vaporwave kapcsolat kicsit túl van lihegve).

A kritika másik, zeneileg és politikailag is izgalmasabb – és mellesleg szélsőjobbra nem eltéríthető – módja a hedonista zenék kicsavarása, megzavarása, a hallgató kizökkentése. Ahogy Matthew Herbert mondta: „Gondoljunk csak bele: minden egyes szombat este világszerte talán százezer ember is szórakozik a klubokban, és ez az egész mégsem lesz politikai mozgalommá. Ha így nézzük, akkor ez rettenetesen furcsa.” Mindig csodáltam ezt az egyszerre végtelenül naiv és mély felvetést. Ha innen nézzük, akkor például az, amit többek között Evian Christ csinál a trance (a par excellence eszképista-euforikus zene) szétcincálásával, vagy a többi „neofuturista” elektronikus zene az egyértelmű (akár utópikus, akár disztópikus), egyenes vonalú „jövő(zene)” képzet megkérdőjelezésével, az nagyon is politikai, noha ez sem mondja ki expliciten azt, hogy mit kritizál, pláne nem mutat „kiutat”.

Amúgy közben nyilván egy csomó politizáló zenei forma tovább él, illetve újra divatja van. Ilyen például az elektronikus zenében a disztopikus műfajok vagy megoldások, például az ipari zene látványos előretörése; aki megélte azt, amikor az ipari zenéből érkezők először csodálkoztak rá az acid, a techno vagy a drum and bass erejére, annak gyakran lehet manapság déjà vu érzése.

Győztünk, és most?

Összességében tehát nem igaz, hogy nincs politika a zenében, és új formái is vannak ennek. Ami talán hiányérzetet okozhat, az az, hogy jóval inkább a kritika van jelen (legalábbis azokban a formákban, amik izgalmasak és legalább részben újdonságnak tűnhetnek), és nem a pozitív üzenet – vagy ez utóbbi inkább az „érzékenyítés” („vedd észre, hogy…”).

De ez nem elsősorban a zenéből fakadó probléma. Gondoljunk csak bele, hány cikk jelent meg a Brexit, pláne Trump győzelme után arról, amit a magyar véleménycikkek egyébként már jóval korábban nagyon sokszor elmondtak a Jobbik megerősödéséről: a globalizációnak, neoliberális politikának (nálunk: rendszerváltásnak) számos vesztese van, és a baloldal nem kínál nekik válaszokat, ezért fordulnak a (szélső)jobboldali populizmushoz stb. stb. A zenére lefordítva: ha most eltekintünk a szélsőjobbtól, és elfogadjuk, hogy – messzire vezető okok miatt –ha a zene politizál, akkor túlnyomórészt baloldali, akkor a fentiek azt jelentik, hogy ugyanevvel a tanácstalansággal, az (egyértelmű, egyszerű, jól kommunikálható) válaszok hiányával küzd.

És ez részben a kulturális baloldal (talán látszólagos, és nyilvánvalóan csak bizonyos, de fontos kulturális terekre korlátozódó) győzelméből is adódik. Ha egyszer valami uralomra jut, akkor onnantól a nagy szavak helyett jönnek a kicsivel kisebb, de persze nagyon fontos kérdések (a policy), amikben ugyan történtek jó dolgok bőven, de kétségtelenül nem lehet jól dalszövegbe fordítani őket.

 

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..