Ellen Arkbro, Caterina Barbieri, Kali Malone: XKatedral volume III (Xkatedral)

Bár Arkbro és Barbieri más nagylemezükkel kerültek fel (gondolom) egy csomó idei listára, nekem ez a tavaly év végén megjelent, Kali Malone gitárossal közös kazettájuk sokkal meghatározóbb volt. Amennyire észrevétlen tucatdrone-nak tűnhet, annyira egyedülállóan szép együttműködés. Valószínűleg attól sem függetlenül ragadott meg és hallgattam meg sokszor, hogy a b-oldal Howard Shore Cronenberg Karamboljához készült zenéjére emlékeztet, ami meg az egyik kedvenc filmzeném (és filmem). Itt lehet meghallgatni.

Iron Steel: Demo 2016

Ha csak egyetlen zene maradna a világon, én igazából nem bánnám, ha ez a kazetta lenne az. Carl Sagan hülye rajza helyett az űrbe is ezt küldeném.

Pelada, Savfiúk és Jmono az Aurórában

Ezt az eseményt szerettem idén talán a legjobban, pedig nem mondom, hogy nem izgultam, hogyan fog ez vasárnap működni. A közönség összetétele és mérete, a live actek, az energiák, a flyer stb. minden tökéletes volt. Akar a faszom pénteki-szombati bulikat egy ilyen után (ld. még a “Boy Harsher hétfőn” szócikket).

Unknown Child: ID Check at Night

Az ID Check At Night új tónusokkal, színekkel, absztrakt formákkal mélyíti Unknown Child harmónia és diszharmónia határterületein hömpölygő-zakatoló poszt-americanáját. Zaklatottság és szemlélődés, megnyugvás a hiányban UC harmadik (koncept)lemezén.

Aaron Dilloway: The Gag File (Dais)

Aaron Dilloway az amerikai noise és elektronikus improvizáció kulcsfigurája, én amúgy Spine Scavanger néven kiadott cuccait szeretem a legjobban, de ez most teljesen lényegtelen, idei nagylemeze sokkal kompozíciószerűbb, hangminták tagolják, rövidebb egységekből áll, dramaturgiai fordulatokkal van tele, kicsit olyan, mintha a Maniac című filmnek csinált volna egy alternatív filmzenét.

Minél többször hallgatom, annál jobban behúz a világa, pedig elsőre nem is különösebben tetszett. Kicsit úgy visszonyul a kortárs drone-telítettséghez, és emelkedik ki abból, mint Drew McDowall idei lemeze a poszt-indusztriál túltermelésből.

400PPM: Fit to Purpose (Avian)

Shawn O’Sullivan úgy csinált funkcionális technolemezt, hogy ellentmondásos módon épp a techno gyökereinek antikomfortizmusát sikerült megragadnia: egyrészt egyenességével, amely az első pillanattól kezdve a kordivat fölé is helyezi, másrészt épp a struktúra mögött burjánzó-gerjedő-lüktető-elidegenítő analóg poszthumán hangzataival. Ezzel pedig épp a kortárs “underground techno” nyomasztó komformizmusára és ellentmondásaira mutat rá. De túlintellektualizált álprimitívségére is. A Fit To Purpose ugyanis nagyon zsigeri anyag. Az különösen szép, amikor a 4/4 épp úgy kezd hatni, mint egy drone.

Søs Gunver Ryberg: AFTRYK (Contort)

Technónak tűnhet, valójában egy elementáris erejű és lenyűgöző sűrűségű hangépítmény, aminek semmi köze a tánctérhez. Olyat is hallottam, aki szerint ez igazából rock. Amúgy tavalyi lemez.

La Sabotage: Mad / Rabengasse (Fettkakao) + Fanny Kaplan live

A bennem ordító ESG-rajongót idén a bécsi La Sabotage bemutatkozó hétinchese és a moszkvai Fanny Kaplan kurvajó aurórás koncertje csillapította. Mindkettő lánytrió, és a La Sabotage is játszott itt a nyáron, de arra nem tudtam elmenni.

Calum Gunn: Clipe (Baba Vanga)

Az év legjobb Lázár Gábor-Lorenzo Senni-lemezét Calum Gunn csinálta.

Bulk live az UH Festen

Kiss Raymond valami elképesztőt produkált a színpad sötétjébe bújva, és egy széken ülve: hipnotikus-repetítv-permutálódó gitárfutamaiból szónikus techgrind-blackmetal-drone offenzívát csinált, először és valószínűleg utoljára is. Ráadásul mindezt egy olyan (anti)performatív (és vicces módon: interpretációs) csavarral, ami kicsit a magyar Hype Williamsszé is tette félórára.