Hommage à Jóhann Jóhannsson

2018 február kilencedikén, berlini lakásában váratlanul meghalt Jóhann Gunnar Jóhannsson. Egy kislányt hagyott maga után és persze rengeteg zenét. Emléke fülünkben még mindig, főleg, ha megnyomjuk a play gombot; de ki is volt Jóhann fia, Jóhann? Bár úgy tűnhetett, hogy leginkább az ún. kortárs klasszikus világba tartozó zenéjét nem igazán ismerte szélesebb közönség, a filmzenéken keresztül mégis egyre ismertebbé vált, mondhatni karrierje csúcsán távozott tőlünk. Halála után szinte minden blog, lap, zeneszerető formátum írt róla valamit, mi is hasonlóképpen teszünk, belehallgatva, hogy mennyire gazdag életmű lapul emögött a név mögött, és miért volt ennyire fontos Jóhann Jóhannson.

Legtöbben filmzeneszerzőként ismerték meg, a ‘Mindenség Elmélete’, vagy az ‘Érkezés’ illetve a ‘Sicario – a bérgyilkos’ talán a legismertebb munkái. Az elsőt és az utolsót is jelölték oszkárra, azonban ‘csak’ Golden Globe-t sikerült nyernie az előbbivel, ami többé-kevésbé meghozta számára aztán az áttörést is; nagyon foglalkoztatott zeneszerző lett, több mint harminc (!) filmzenét csinált, ebből tíznél is többet az utóbbi három évben. Posztumusz három filmjét is be fogják mutatni, köztük a Joaquin Phoenix főszereplésével készült Mária Magdolnát. Utolsó életében megjelent munkája pont magyar vonatkozású; Szász Jánossal nem először dolgozik együtt, az ‘Ópium – egy elmebeteg nő naplója‘ után az ismét csak diszkrét című ‘A hentes, a kurva és a félszemű’ filmjének is ő csinálta a zenéjét.

Az is beszédes, hogy mindezek ellenére a tavalyi év nem igazán volt szerencsés számára. Darren Arrofsky ‘Anyám!’ című filmjéhez ő lett volna a zeneszerző Clint Mansell helyett, elkészült munkáját aztán végül mégsem használták a film alatt, Jóhann ‘csak’ zenei konzultánsként lett a végén jegyezve. Aztán Villeneuvel való szerencsés együttműködései jegyében megint csak ő csinálta volna a ‘Szárnyas Fejvadász 2049’-hez is a zenét, viszont aztán az utómunkálatoknál arra jutottak, hogy kettőjük megközelítése kivételesen nem egyezik. A rendező úgymond ‘vangelisesebb’ zenét szeretett volna, így az utolsó pillanatban Hans Zimmer és Benjamin Wallfisch dobtak rá össze valami alibit. Hogy az ilyen szakmai kudarcok, illetve az e mögött álló valószínű túlhajszolás összefüggésben lehet-e váratlan halálával, azt ennek a cikknek nem tiszte feszegetni. Az azonban szinte biztos, hogy bölcs és nehéz embernek tűnhet zenéje alapján Jóhann, aki sokszor szembe ment az elvárt trendekkel; a Guardiannek azt nyilatkozta az Érkezés kapcsán, hogy szerinte az emberek szinte éhezik az olyan zenei élményeket, ami nem ömlik rájuk a mindennapokban, a tévéből, meg a reklámokból. Szintén ezzel kapcsolatban említette, hogy: ‘A moziban általában túl sok zenét hallunk. Az Érkezésben viszont az űr és csend használata különösen fontos volt. Amikor a zene szükséges, akkor viszont hallható, és akkor tényleg megvan a maga célja’ – és ez többé kevésbé igaz az egész Jóhann-életmű nagy részére, bár Jóhann Jóhannssonnak is megvolt a maga útja, mire ilyen gondolatokig, és ilyen zenékig jutott:

Igaz, legtöbbször billentyűk előtt láthattuk, ha láthattuk, és gyerekkorában valóban zongorán tanult játszani a harsona mellett, de karrierje kezdetén mégis gitárosként volt aktív. Nem készült komolyan zenésznek, csak hobbiból zenélt, leginkább az irodalom érdekelte, ebből is diplomázott le Reykjavíkben. Közben a Snoopy rajzfilmből vett ‘Daisy Hill Puppy Farm’ néven alapított egy zenekart, ami Jóhanntól elsőre talán szokatlan Jesus & Mary Chain hatásokat átvevő zajos punk-rock, és amivel egészen John Peel lemeztáskájáig jutottak, érdemes meghallgatni ezt a Blondie diszkóslágerét visszapunkoló feldolgozást, amiben a Jóhann énekel (!) és gitározik:

2007-ben egy interjúban Jóhann megemlítette, hogy annak idején elkészült egy komplett album is ezzel a formációval, súlyos drone zúzásokkal; sajnos erről azóta se tudni semmit. A zúzós korszakból fontos még a HAM nevű rock-metál banda, ami kultikus státuszú az izlandi rockszíntér számára, a frontember például épp az izlandi parlament tagja… Itt Jóhann mint dalszerző – producer van jelen, a kilencvenes évek elején amúgy is producerkedett főleg, fokozatosan kimozdulva a punk-rock vonalból, hogy aztán a kilencvenes évek végére már teljesen csak a zenével foglalkozzon, a gitárt szintikre, a torzítókat orsós magnókra, looperekre, samplerekre és mindenféle elektronikus kütyükre cserélve. Erről többek között Björk is tehet, hiszen amikor megjelenik a Homogenic 97-ben, Björk már egyértelműen szupersztár, az elektronikus zenei alapok okos használata a csúcson van, és Björk kiadója az Egy Kicsi Indián megpróbál Björk mellé más izlandi énekesnőket is összeszedni. A sok kevésbé sikeres próbálkozás közül az egyik, Magga Stína produceri munkálatait Jóhann is elvállalja, így találkozik is a technóveterán Graham Massey-vel (808 State), ezzel végképp fejest ugorva az elektronikus világba.

Először Peter Hallgrímsson gitárossal (aki eközben session zenészként olyan produkciókban gitározik, mint például az épp akkor visszatérését próbálgató Kylie Minogue, így nyakig van a popban) alapítanak egy Lhooq nevű formációt, ami csak egy lemezt ér meg. Majd Björk első zenekarának, a Sugarcubesnek a dobosával összeállva Dip néven csinál egy teljesen korrekt, az akkori zenei világban majdhogynem trendinek mondható triphop-pop lemezt. Ez még mindig nem hozza meg a várva várt áttörést, de már közös munkát eredményez a Björk után örök másodhegedűs izlandi csalogánnyal, Emiliana Torrinivel is, aki egyébként akkor még a Gus Gus oszlopos tagja. Tessék csak megnézni ezt a videót, mennyire benne van minden ebből a korszakból:

Dip szerzemény a ‘Love in the time of science’ című dal, amiben szintén Torrini énekelt, és aztán ez lett a címe a 99-es Emiliana Torrini lemeznek is, pedig végül maga a címadó szám nem is kerül fel az albumra (!). Ettől függetlenül Marc Almondnak, a Soft Cell kissé androgün frontfigurájának is annyira tetszett ugyanez a dal, hogy felkérte Jóhannt a következő albumához producernek. A 2001-es Marc Almond lemez, a ‘Stranger Things’ szinte teljes egészében Jóhann-munka, és ezen is megtalálható a Love in the time of science. Bár ez még mindig viszonylag messze van a megszokott Jóhann Jóhannson-hangzástól, de például ennél a 2001-ben készült videónál már egyértelműen hallható a védjegyszerű, zseniális nagyzenekari hangszerelés.

Több popzenei kirándulás aztán nem marad idő, mert közben kétezer környékén többedmagával megalapítják a Kitchen motors-t, azzal a céllal, hogy közös nevezőre hozzanak különböző stílus vagy művészeti ágból érkezőket. Lesz itt minden, 13 gitárra írt szimfónia, húsz zenész próba nélküli, mindössze egy perces jammelése, amit aztán iszonyatosan lelassítanak egy félórás ambient őrületté, és hát az olyan találkozások, mint mondjuk a kultikus Múm, és az azóta már itthon is kapható, nagyon fontos izlandi exportcikké váló író, Sjón, vagy például a Barry Adamson, a Nick Cave (!) Bad Seeds basszusgitárosa és az ambient atyaúristen Pan Sonic közös világvége operája. Az elborult dolgok jegyében Jóhann összeáll egy grafikussal, meg egy szintiket is fejlesztő mérnökkel (!), illetve egy templomi orgonista – kántorral (!!), amihez később csatlakozik a már emlegetett metálbanda, a HAM dobosa, és ebből lesz az Apparat Organ Quartet. Kábé olyan zenét csináltak, mintha a Sonic (tudod, azaz őrülten pörgő kis kék sündisznó) együtt jammelne egy kissé begombázott Beethovennel, érdemes meghallgatni:

Jóhannunk a jobb sarokban, öltönyben, mint egy biztonsági őr, püföli a szintit. Érdekesség, hogy kábé a videón látható az utolsó koncertjük ebben a felállásban, mert Jóhann aztán egyre sűrüsödő szólókarrierje miatt kilépett a zenekarból. A sűrűsödő szólókarrier mellett csupán egyetlen dologban marad benne, az Evil Madness nevű amolyan izlandi szupergroupban, ahol mindenki más zenekarból érkezett egy kicsit megfuttatni a gépeit; 2006-ban indulnak, ‘elképzelt horrorfilmekhez csinált zenével’ négy lemezt is leraknak néhány asztalra, agyzsibbasztó számcímekkel, és olyan pszihadelikus eletktro őrülettel, ami most épp tök menő lenne, és visongva ugrálnának rá a forraló szobákban (ha jól sejtem, a trombitával transzban lévő figura épp Jóhann):

A már sokat emlegetett szóló karrier nagyjából az ezredforduló körül indul; első saját nevén megjelenetett lemeze valójában egy színdarabhoz – méghozzá Hávar Sigurjónsson családi drámájához – készült aláfestő zene (vö: filmzene) – ez a 2002-es ‘Englabörn‘ (kábé angyalgyerekek). Az érdekesen (pl. vokóder…) és nagyon óvatosan használt elektronika, és az Izlandon akkoriban amúgy is reneszánszukat élő vonósok (lásd pl. Sigur Rós, vagy Björk ezredfordulós dolgait) gyönyörű hangszerelése hatalmas sikert hozott, főleg az eddigi zenekaros próbálkozásokhoz képest. A következő megjelenés is inkább egy performanszhoz köthető: a Virðulegu Forsetar (kábé: Mélyen tisztelt elnökök) direkt a híres Hallgrimskirkja templomhoz készült előadáshoz készült, ahol többek között két (!) orgona is hallható, egy elől, egy hátul. A zene egy konkrét tempóról indulva iszonyatosan belassul, majd visszagyorsul; az előadás előtt héliummal töltött lufikat engedtek fel a templom mennyezetére, amik, ahogy lassult a zene, úgy ereszkedtek le a földre, hogy a vége felé a feléledő rezesek frekvenciájától újra szálljanak, szinte táncolva. A harmadik, Dís (kábé: istennő) is alapvetően színdarabhoz készült zene, amit aztán később Silja Hauksdottir filmjéhez használtak fel. Itt az eddigi pátoszos nagyzenekari jelenlétet sokkal inkább felváltotta az Apparat Organ Quartet-szerű, krautrockos, játékzene-hatás, és az elektronika sokkal látványosabb használata – mindezt ellenpontozva álomszép zongora témákkal.

A harmadik albuma megint csak egy darabnak készült volna, nagyívű koncepció alapján; Jóhann apja, Jóhann (hiszen Jóhann ugye Jóhann fia, Gúnnar Jóhann – elképesztőek ezek az izlandiak) az IBM mérnökeként dolgozott az akkor még szobányi nagyságú szuperszámítógépen; az 1964-ben felszerelt monstrum hét év alatt jelentőségét vesztette, lebontották. Viszont, mintegy emlékül, Jóhann apja rögzítette a gép utolsó zajait mágnesszallagokra. Az ifjabbik Jóhann pedig egy nap megtalálta a padláson, és a gép lassú haldoklásából csinált egy szimfóniát vonósnégyesre Erna Ómarsdótti táncdarabjához. Aztán az egészet újragyúrta egy hatvan tagú (!) zenekarra, és némi elektronikára, ez az elképesztően szép, epikus ‘IBM 1401 User Manual‘ aminek a végén együtt tulajdonképpen duettet énekel a gép az emberrel; talán ez a legnagyobb hatású, leghíresebb Jóhann ‘dal’, a ‘Sun’s Gone Dim’:

A tíz évvel ezelőtti Fordlandia szintén koncepciózus album; ez alkalommal Henry Ford (igen, az a Ford) utópiáját gondolja tovább, hogy mi lett volna, ha ez a terv speciel sikerül; zeneileg a tökéletes világgal járó elbutulás, a gépek és a természet közötti képtelen viszony jelenik meg, elképesztően egyensúlyozva a modern zenei sémák matekos felépítése, a néhol szinte tánczenei szintű grúvok és a klasszikusabb hangszerelés szívbemarkoló epikussága között. Ez is nehéz munka volt, és itt is az eredetileg vonósnégyesre írt felvételeket hangszerelte újra nagyzenekarra. Ez az első albuma, ami nem kísérőzenének készült valahova, és talán itt hallható legjobban Jóhannson esszenciája: folyamatosan lent tartja a tempót, de ezzel nem unalmat, hanem feszültséget teremtve, amit aztán váratlan pillanatokban könnyfakasztóan szépen felold, majd mindezt leönti okos elektronikával. Innentől ez a recept végülis igaz minden más Johann munkára, csak az arányok változnak néhol. Filmzenék, színházzenék és koncertek jönnek dögivel, dokumentumfilmtől az animáción át a táncszínházon keresztül a felolvasó estig mindenhez csinál zenét (sőt, saját magának is csinál egy filmet, ez a 2015-ös archívumokból összerakott ‘End Of Summer), legtöbbjük meg is jelenik, eleinte évente egy, aztán ez az arány az utóbbi négy évben már kettő-háromra duzzad. Talán emiatt is, a következő különálló (és tulajdonképpen a Fordlandia után a második, ami önmagáért, és nem valamihez készült) szerzői lemezre nyolc évet kell várni, ami nagy változások közepette születik – feladja eddigi skandináv életét, és elköltözik a családjától, Berlinbe, egyedül:

Így születik meg az Orphé, ami a sötétben való elveszésről, majd kitalálásról szól, a halálról és újjászületésről, a szeretteink és kapcsolataink elvesztéséről, és a béke megtalálásáról; abban a bizonyos berlini lakásban Jóhann megírja az eddigi legsötétebb, legszomorúbb zenéjét, amit már az egyik legnagyobb klasszikus kiadó, a Deutsche Grammophon jelentet meg. Kétezer után tizenhat évvel vagyunk, ez a bizonyos kortárs klasszikus (a hideg kiráz ettől a kifejezéstől, de nem tudok jobbat) megközelítés egyre népszerűbb, hovatovább a pophoz, a populáris kultúrához kezd közelíteni bizonyos esetekben (lásd pl a honfitársa Olafúr Arnalds vagy a berlini szupersztár, Nils Frahm munkáit), a nagyzenekar használata is sokszor inkább státuszszimbólum lesz, mintsem valóban indokolt zenei eszköz, ömlik a zene mindenhonnan, még a mély dolgok is egyre sekélyesebbek, nehéz igazán figyelni valamire, márpedig Jóhann legtöbb munkája, de ez különösen, szinte megköveteli a figyelmes jelenlétet a hallgatótól. Leginkább a semmi szélén lebegünk, fölöttünk iszonyú mélység terpeszkedik, és nincsenek gyorsan oldódó vigasztalások, könnyed cukiságok, amik feloldanák mindezt; kénytelenek vagyunk szembe nézni ezzel a semmivel, a zene nem engedi elfordítani a fejünket, nem hagy mellébeszélni. Viszont az értő fül számára ebben a semmiben benne lehet minden, a mélység a visszájára fordulhat, és bár nem ígér semmit, mégis megnyugtat ezzel; márpedig ennél szebb vigasztalást zenétől ritkán kap az ember.

Hozzászólás

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.