Gidge – New Light

lehetne mondani, hogy a svéd duó, az első, ‘autumn bells‘ című debütálásukkal valósággal berúgta az ajtót az elektronikus zene kedvelőinél, akkorát szólt; de az effajta zenére inkább a hajnali ködhöz hasonlít, köréd lopózik, aztán elborít mindent, egyszer meghallgatod, és ki se látsz belőle, becsukott szemű rajongóként ébredsz a végén. az elképesztően erős kezdeteket sikerült legalább annyira izgalmasan folytatni, rögtön egy kísérleti kisfilmmel, az üstökösös luninnal, aztán egy epvel, a LNLNN-el, ami a lunin egyfajta újraértelmeztése, és amiről itt is írtunk, icipicit talán csalódottan, de mostanra már egészen biztos hogy a midra az egyik legszebb ilyesfajta zene – tényleg, mi is ez, erdőtechnó?

azóta eltelt három év és fél év, és ha valamikor, hát a mostani időkben nagyon ki vagyunk éhezve az efféle zenékre, amik elvisznek ebből az őrületből, így érthető, hogy amikor bejelentették a folytatást, pillanatokon belül az egekbe, vagy inkább a fák fölé kúsztak az elvárások. a kiadó is teljes bizalmat szentelt nekik, első pillanattól előrendelhető volt a vinyl kiadás is, okosan és ügyesen gerjesztették a hype-t, pár mutatóba közölt szám után, a premiert a jutubon tartották egy videóinstaláció keretében, amit hála istennek bármikor visszanézhetünk. gyönyörű képek gyönyörű zenére, hatalmas kincs ez így, este nyolc után (tizenötperc madárcsicsergés után kezdődik az album):

már első hallásra is gyanús volt, de most, hogy századszorra megy végig a lemez, egészen bizonyosnak tűnik, hogy megint megcsinálták, sőt, simán meg is ugorták a saját maguk által az óriásfenyők fölé rakott lécet; a new light tökéletes folytatása az autumn bellsnek, mind koncepcióban, mind hangulatban. ugyanúgy őszi tájakon járunk, mint a harangoknál, de ez esetben az inspiráció forrása az észak amerikában tett utazásuk, ott pedig az érintetlen erdők mellett van vadság is bőven. talán emiatt, de most mintha dinamikusabb lenne az anyag, néhol annyira meglódulunk, hogy csak kapkodjuk a fülünket, a ‘the cascades‘ például már-már eufórikus trance-be hajlik (á’la bicep féle kilencvenes évek nosztalgiája), a tíz perces premieter pedig a folyamatosan morfolódó szintézisével önmagában izgalmasabb, mint a legutóbbi Christan Löffler album úgy ahogy van.

hiszen Löfflerrel, vagy a többi felkapott ‘deep’ mágussal ellentétben itt nem csak atmoszféra teremtésről szól az egész, hanem a misztikum mellett marad energia zenei ötletekre is. rögtön az első ‘quasar‘ megadja a kezdő lökést; ügyesen használt hangminta (ez a beleegyező női ‘aha’ hang zseniális), okos ritmuskép (a szokványostól eltérően hat), a lendület úgy dübörög alattunk, mintha valami táltos lovat próbálnánk ügetésre visszafogni, az akkordok gyönyörűek, és ahogy aztán megérkezünk a címadó ‘new light‘-ba, az tanítani kellene.

amit az első lemeznél még jobb híján valamihez hasonlítottuk – például burialos, túlvilágira effektezett, vagdosott vokálok, a dance-trance korszak kezdeit megidéző szintifutamok, stb – az mára már jól felismerhető, karakteres ‘gidgés’ hangzásra állt össze: továbbra is mindenhonnan ismerős, de ebben a formában csak az övék. akik szerették az első lemezt, azoknak különösen jól fognak esni a védjegyszerű ‘fakopácsolások’, a ritmusképeknél, és néha most is felharsannak a messzi valhallából szóló kürtszók – egyszóval az egész megszólalás az autumn bells folytatása, az amúgy is végtelenül precíz megoldások még tökéletesebbre csiszolása; ilyennek kellene lennie minden folytatásnak.

ami ezek mellett feltűnhet, hogy jóval többet, és bátrabban van használva az emberi ének, mint a debütáláson, de továbbra is megtartották azt a jó szokásukat, hogy a konkrét dal-szövegek helyett inkább foszlányok, textúrák, mondatok sejlenek föl közüllük. ráadásul szokatlan megoldásokat mertek bevállalni ezekben is; a ‘new light‘ben mintha jódlizó indián került volna a samplerbe, a személyes kedvencem pedig az ‘over‘ben hömpölygő gyönyörű dallamfoszlány, talán valami lapföldi dal ez, de a fene tudja.

a záró ‘seems to be getting closer‘ pedig szinte az esszenciája az eddig hallottaknak; már-már dalszerű ének, ami viszont mégis hátralép és beleolvad a folyamatosan épülő, szépülő hangszövetbe, hogy aztán amikor csatlakozik a kopogós ritmus is az utolsó pár percre, boldog repülésbe kezdjen a hallgató.

a new lightnek a legnagyobb truvája a már emlegetett sok kiemelekdő dolog, és szerzemény mellett mégis az, hogy egyben, egész albumként is tud működni. elcsépelt közhely, de attól még igaz, hogy olyan ez a lemez, mint egy utazás, képzeletbeli erdőkbe, hegyekbe, völgyekbe: hol felfele mászunk, hogy aztán pörögve boldogan lecsúszunk, hol a völgyekben pihegünk egy kicsit, amibentes szőnyegeken úszunk a ködben, majd indulunk felfele újra. az első perctől az utolsóig behúzza a hallgatót, és mindig figyel arra hogy a figyemét visszaszerezze, ha el is kalandozna néhol; az utóbbi idők fura zeneiparban, ahol egyre-másra rövid, könnyen emészthető dolgokban gondolkoznak legtöbbször, ez különösen nagy érték. mondanám hogy az év lemeze eddig, de lehet hogy jobb ha nem ezzel az évvel kötjük ezt az albumot össze. ezekben az időkben, amikor egyre nehezebb nem azt látni mindenhol, hogy mennyire kifordult a világ, ha felteszed ezt a lemezt, egy órányi távolságot, erdőrepülést, mint gidge albumot megkapod.